valamit valamiért

valamit valamiért

kristály vagy magad is

2017. február 13. - hallode

Vannak azok a képződmények ebben a világban, amiktől azonnal atomjaidra hullasz szét. Ügyesen megmetszett arcod, mester igazította frizurád, gondosan ápolt kezeid vonalai összecsomósodnak, a tekintetedet homályos foltok takarják, pupillád egészen naggyá és izgatottá tágul, az öröm elillan a lelked egy kis résén, és te ott maradsz roncsaidban, egyedül.

Sok ilyen dolog van, és én sokat tapasztaltam közülük. Mindet túl lehet élni, azt hiszem. A kudarc meg is erősíthet, a szerelem elmúlhat, vagy viszonzásra találhat, a szerek kiürülnek, a gyász elködlik az évek alatt. De amikor a legmélyebben fekszel a sárban, nem segít senki és semmi. Akkor soha nem látod, hogy mikor lesz vége a belsődet teljesen kitöltő, szaggató ürességnek. Amikor keresed, hogy mitől lehetnél jobban, de semmi, istenem, semmi sem használ. Minden elveszti az ízét, a formáját, az illatát. A nevetésed megfakul, a vállad meggörnyed, a szád íze meghatározhatatlanul kellemetlen, a cigaretta émelyít, a füst büdös, a hajad élettelen, az ujjad lusta, idegeid remegnek. Ülsz egyedül a kád fenekén, föléd tornyosulnak a hófehér, hideg falak, fejed tetejéről arcodba, onnan melleid közé, majd az ágyékodba csorog a forró víz, és onnan elfolyik, el messze, valahová. Gőz száll fel a bőrödről, miközben életet próbálsz dörzsölni magadba, belenézel a tükörbe. A te arcod tekint vissza rád, szemeid állása kusza, bőröd foltos és vörös, minden apró hibád nagy és szembetűnő. Néhány nappal ezelőtt érzed boldogságod lehetetlenség.

Akkor a legnehezebb, ha módszeresen tetted tönkre magad. Ha a lelked magától is fájt, és nem te gázoltál bele. Akkor pusztulsz el, ha a vágyakozás is megjelenik. Akkor nem bírhatod ki. Ha vársz valamit, egy üzenetet, egy hívást, egy estét, és méghozzá hazudsz is magadnak, akkor nem menekülsz. Egyetlen estére elfelejted ugyan a vágyakozást, de aztán, félig tiszta fejjel újra rádtör, szívettépő tehetetlenséggel párosul, undort ébreszt benned magad iránt, és iránta, és elmondhatatlanul elesetté tesz. Fáj beszélni, fáj hallgatni. A létezés maga az egyetlen bizonyosság, amelybe kapaszkodsz, és türelmetlenül várod, hogy a koponyád falai között újból meginduljon a gépezet, magától termeljen örömöt, felszabadultságot, vagy csak érzést. Bármit, ne ezt a szédítő ürességet.

Fénylő fekete foltok úsznak el a szemeid előtt, miközben bámulod a lapokat. Beleképzeled magad idegrendszered hálójába, és érzed, hogy megszakítottad valahol a tökéletes rendszert, de mégsem gyűlölöd magad érte. Ha nem tetted volna, élményt mulasztottál volna el. Csak egy dolog miatt élezed a tőrt, hogy a hasad felé szúrj vele: bánod azt, hogy nem ismerted fel, mennyire nem jókor teszed, amit tettél. Aznap úgy érezted, hogy a biztonságod, a gyönyörű együtt töltött éveket ünnepled, mámoros voltál és lélegzetelállítóan szép, de valójában vidám halotti tort ültél a szerelmetek forró emlékén. És te közben másra vágytál, mint ahogyan másra vágysz most is, napok múltán. Ahogy végigborzongat a hideg, és elővesz a hányinger, ahogy ujjbegyeid végigcsúsznak a billentyűkön, rád szakad a rettenetes érzés, hogy fordulóponthoz érkeztél. Újra. Égő szemekkel gondolsz arra, hogy talán tényleg csak egy álom lesz az egész, és végignézed mások álmát, és akkor hirtelen megérted majd, és elfelejted a tiédet. Csak ne kívánnál ilyen átkozottul hódítani, bár lenne önzetlenebb álmod, akkor talán sikerülhetne is. Isten megsegítene. Csak lennél valaki más.

.

2017. február 09. - hallode

Én ezt befejezem.

 

Annyi feszültség kavarog bennem, hogy képtelen vagyok szavakat találni arra, hogy kifejezzem, mennyire halott már az a magatehetetlen kapcsolat, amit mi szerelemnek nevezünk. Élünk egymás mellett boldogtalanul, azzal hitegetve egymást, hogy ennél kielégítőbb nem lehet, miközben legbelül, nagyon-nagyon mélyen, a gyomrunk hátában mindketten pontosan érezzük, hogy bomlik szét minden, ami valaha összekötött bennünket. Volt idő, amikor ez volt minden, ami szent, amikor valóban őszinte és tiszta volt a szerelmünk, amikor egymás gondolataiban születtünk meg nap mint nap, újra és újra.

Akkor még nem gyűlöltelek. Akkor még – Istenem – nem untattál ennyire. Akkor még érdekes volt az is, hová pillantasz éppen, hogyan kötöd be a cipőfűződet, mi a véleményed a teremtésről, melyik illattól leszel azonnal rosszul, mit szeretsz az erdőben. Akkor még többet láttam benned, mint amennyi valójában vagy, de most már a bőröm alatt is érzem, hogy nem vagy senki. Ember vagy, nem is a legjobbik fajtából, és én boldogtalan csak hittem abban, hogy nekem te vagy a különleges, de azzá tenni Téged (és Te azzá változni) már nem tudtál. Émelygés fog el arra a gondolatra, hogy itt fekszel mellettem, meggyűlik a számban a nyál, ahogy rád nézek.

Sajnálom. Fejezzük ezt be. 10 év hosszú idő. Ne tegyünk tönkre ugyanennyit.

u n p a t i e n t

2017. január 23. - hallode

Menjen már mindenki a faszomba, de komolyan. Tűkön ülve várok egy rohadt e-mailre, vagy egy hívásra, de semmi. Rohadt nagy semmi. Most komolyan, ennyire nem lehetek szar. Nem megyek bele a részletekbe, de szerintem állati jó, és hazugságot csak nyomokban tartalmazó önéletrajzot raktam össze, tényleg úgy éreztem hogy a sok közül egy állás legalábbis tényleg nekem lett meghirdetve, még egy csodálatosan szép ajánlólevelet is írtak nekem (elolvadtam, na), és mégis -eltelt egy hét és semmi. Lehet én vagyok a balfasz, de ennél képzettebb ennyi idősen komolyan nem is lehetek, ha ennél jobb eredménnyel diplomáztam volna, akkor a még megengedhető szintű, és a barátaim számára is elviselhető mértékű stréberségem átkerült volna a vállalhatatlan kategóriába. Színötös diploma mégiscsak túlzás, nem? Vagyonokat költöttem egy fotóra, ami tényleg visszaadja a személyiségem, hetekig állítottam össze a pályázatot, és most mégis csak ott tartok, hogy a laptopomba üvöltöm bele munkaidőben a kétségbeesésemet, hogy nem kellek senkinek.

Na persze ez is olyan hülyeség, várni hogy az első pillanatban a számba repüljön a sült galamb, de ez az idegőrlő e-mail nézegetés nem hozza ki belőlem a legjobbat. Olyan ügyesen sikerült eddig elkerülnöm az idegeskedést, az önostorozást, az aggódást, az egy évvel ezelőtti szintemhez képest egy nyugodt, ujjáról a bőrt alig-alig tépkedő, aludni képes, stabil 72-es pulzussal létező pályakezdővé váltam, aki bízik a sorsban, vagy istenben, de mindenesetre nem a jövőn pörög egyfolytában feleslegesen, hanem próbál a jelenben megmaradni. Ehhez képest most kezdek szép lassan visszacsúszni abba a vállalhatatlan állapotba, amiből kimásznom hónapokig tartott.

Most hívtak, hogy mehetek interjúra. Fuckyeah. Pofon kettő magamnak.

sz í n t i sz t a ny a f o g á s

2017. január 19. - hallode

Annyira fáradt vagyok. Tulajdonképpen fogalmam sincs miért ülök itt a laptop előtt ebben a fülledt, de egyszerre álltai hideg irodában. Próbálok úgy tenni mintha dolgoznék, holott szerintem még az utcáról is látszik, hogy nem csinálok semmit. Nem aludtam jól az éjjel, későn is feküdtem le, úgyhogy most majdnem leragad a szemem, mély és sötét árkok húzódnak meg alatta, az agyam pedig ködösebb a novemberi időjárásnál.

Én nem is tudom mikor öregedtem meg ennyire. Már nem bírom az éjszakázást, ha nem alszok eleget, másnap úgy ébredek, mint akit viperával vertek agyon. Érzem ahogy égnek a szemeim, és tudom, hogy darabossá válik az arcom is, megkeményednek a vonásaim, elhegyesedik az orrom, összeszűkül a szemem. Nem forog a nyelvem a számban, képtelen vagyok hangsúlyozni, értelmes gondolatok híján leginkább meg sem szólalok.

Ja de. Veszekszek. Gyűlölöm az embereket, hogy mindig engem akarnak, meg Téged, és nem érik be annyival, amennyi jár nekik belőlünk. Gyűlölöm hogy mindig csak töbet és többet kell dolgozni, hogy legyen csak éppen hogy valamink. Gyűlölöm, hogy sosincs elég időnk arra, amire szeretnénk, de ha mégis van, képtelen vagyunk valóban arra fordítani. Mégis hol rontjuk el? És gyűlölöm, hogy gyűlölöm. 

Annyira szeretnék egyszerűen csak lefeküdni, belefúrni a fejem a párnába, magamra rángatni a takarónkat, átfordulni a hasamra, felhúzni a jobb lábam. Álmodni sem akarok, csak behunyni a szemem, venni egy mély levegőt, aztán belebukni az öntudatlanságba. Esetleg ott lehetnél Te is velem együtt a takaró alatt, rásimíthatnád a lábad szárát az enyémre, és belenyomhatnád az arcodat a lapockám melletti izomba. Biztos rámszuszognál, és azt utálom, de attól még ott lehetnél. Te is fáradt vagy, mint mostanában újra mindig.

Én nem is értem hogy van ez. Régen hogy volt? Minden nap ebben a félálomszerű nyűglődésben telt? Vagy akkoriban meg sem éreztük az ilyesmit? Rémlik, hogy naponta néha nyolc kávét is megittam, de akkoriban ennél természetesebbnek nem is tűnt semmi. Pörögni kell, mert pörögni jó, pörögni amúgy is muszáj, szóval nem aludtunk, csak vedeltük a koffeint, és volt türelmünk egymáshoz is. Mostanában ha fáradt vagyok, nincs türelmem. Szűkölve várom a munkaidő végét, próbálom megértetni magammal, hogy a sokadik kávének tényleg semmi értelme, meggyőzöm magam, hogy a rágyújtástól csak öt percig lesz jobb, és az is csak azért, mert amíg elszívom az erkélyen, úgy átjár a hideg, hogy még reszketek egy darabig az asztalnál, aztán meg hányingerem lesz a füsttől, és hirtelen még az élettől is elmegy a kedvem. Szóval ilyenkor csak túlélni próbálok, aztán mikor végre kilépek az ajtón, már úgy érzem hogy összeroskadok. A trolira úgy vonszolom fel magam, leülök, bedugom a fülest, bekapcsolom a zenét, az ablak felé fordulok és bámulok ki, miközben nem is látok semmit. Ha nincs elég lelkierőm, általában ilyenkor jön az önostorozás: mindig találok indokot arra, hogy most épp miért vagyok én a fasz, a link, a senki, a lusta, a béna, a szerencsétlen.

Azt hiszem ez nem a betegség miatt van. Nem gondolom, hogy fáradtabb, vagy inkább fáradékonyabb lennék az átlagnál, egyszerűen csak olyan vagyok, mint a generációm minden egyes tagja, aki éli az életét, szeretne jutni valamire, vannak barátai, és van élete. Végletesen kiszipolyoz minket az élet, a vágy hogy mindent kipróbálhassunk, megnézhessünk, bejárhassunk, megvalósíthassunk, hogy kivétel nélkül mindnyájan vigyük valamire, miközben boldogok, nyugodtan maradunk, zen üzemmódban lebegve várjuk a meditáción, jógaórán, autogén tréningen, misén vagy a pszichológusnál a megvilágosodást. Utazunk hulla fáradtan, olcsón, szar időpontokban, szar helyekről, bunkó emberek között mocskos járműveken, alárendeljük a fizikumunk és a méltóságunk az élményeknek, állunk a sorban mint a barmok, leroskadunk a koszos ágyra hajnali háromkor, áttöröljük az apartmanban a vécécsészét mielőtt ráülünk, guglizzuk az olcsó, de autentikus, öt csillagos (tripadvisor, nem michelin) büfét, a piacokat, legurulunk egy roskatag vonattal a vízpartra, próbálunk fürdeni a tengerben, de mivel még csak május van, hideg és szar, de a tenger az a tenger, belemegyünk akkor is ha.

Hazamegyünk leégve, mármint leginkább anyagilag leégve értem, mert mindannyian fokozottan védjük a bőrünket a ráktól, meg a lelkünket attól, hogy elrontsuk a minden fillérjével elszámolt nyaralásunk pillanatait azzal, hogy fáj, meg csúnya, meg vörös. Tudod (ki tudja?) kezdek elfáradni attól a képmutatástól, hogy jajj én nem vagyok tipik turista, de megnézek mindent amit a neten érdekesnek tartanak, kiposztolom, hogy engem is érdekesnek tartsanak és végre rám irigykedjenek, ne én másokra, és azt is utálom, hogy jajj én felkészült vagyok, mert megvettem online a jegyet azért, hogy állhassak egy órát az elővételes sorban, és időpontra menjek oda, és ehhez alkalmazkodjak az egész út alatt, mert így nem vagyok birka, aki egy óra harminc percet állt a sorban előre megvett jegy és felelősség nélkül.

Most meg épp magamat is utálom hogy itt nyavalygok, de mit tehetnék, ha egyszer hulla fáradt vagyok, a kolléganőm hisztisebb mint eddig bármikor, még találkoznom kell valakivel aki e-gyál-ta-lán nem érdekel, aztán ha hazamegyek, főzhetek egy vacsit, hogy megvendégeljek még két olyan embert, akik amúgy érdekelnek, de pont ma, pont így, pont most kurvára és egyáltalán nem. Nem.

 

Bocs.

l e z á r

2016. december 30. - hallode

Most őrültem meg - gondolta. Körbenézett a kocsiban. A mocskos lila üléshuzatok és a hússzínű falak mozogni kezdtek. Perisztaltikus, féreg - jutott eszébe. Egy óriás állat gyomrában érezte magát. Megemésztődöm, felemésztenek. Felemésztem magam - susogta. A szomszédos vágányra vonat futott be, a kerekek fémes sikkantása kizökkentette gondolataiból. Kinézett az ablakon. Most nem hallotta a sziszegést. Mi volt ez? - kérdezte. A szeme forgott és szédülni kezdett. Ez egy kígyó gyomra. Miért ne, Jónásnak bálna jutott, velem a Teremtő kevésbé volt kegyes, én egy rohadt féreg gyomrában fogok felszívódni - gondolta, és újra kinézett az ablakon.
A vonat csak állt, időnként szerelvények jártak be az állomásra, mozdonyok suhantak el, terhük nélkül groteszk, súlyuk miatt valószínűtlenül könnyű és fürge mozgàssal. A teherkocsikon szén fénylett, harminchatig számolta őket, majd megunta. Ha normális dolgokat csinálok, elmúlik - nyugtatta magát. Időnként fülelt a sziszegésre, de semmit sem hallott. Képzelődtem.Csak a fáradtság tehet róla - hazudta magának. Pedig nem volt álmos, éjjel jól aludt, reggel kávéval, zuhanyra ébredt. Tökéletesen éber volt már akkor is, a tus alatt hosszan folyatta a tarkójára a hűvös vizet és mélyen belélegezte a szappan illatát. Az illatra most is emlékezett, és míg ez jàrt a fejében, elővette a termoszban mgaával hozott teát. Belekortyolt és remegő kezére nézett. A tea kilöttyent, a vonat zökkent, a feje lehanyatlott és a szeme könnyes lett az iszonyattól.
Uramisten, megőrültem, hangokat hallok és képzelődöm. Sziszeg valaki és nem tudom kideríteni, ki az. Pedig itt van, itt van mellettem - sorjáztak gondolatai.
Fülelt. Semmi. Rosszak az idegeim - sóhajtott és közben tudta, hogy az idegeinek semmi baja. Harminc éve élt állandó nyomás alatt, harminc év alatt rengeteg életet mentett meg, kényszerült azonnal dönteni, és az idegei sosem jeleztek, a keze sosem remegett és mindig tudta, mi az amivel szemben állt. Most tanácstalan volt, úgy tördelte a kezét mint a gyermekek.
A vonat lassan nekiindult, kiért az állomásról, lassan zöldbe forduló mezők között futott. Az egyik facsoportból egy nyúl vágódott ki, keresztülinalt a réten és eltűnt. Szemével követte a mozgását, egy pillanatra elfelejtette az előbb történteket.
És akkor újra meghallotta a sziszegèst. Most nem maradt abba, szavak foszlányai keveredtek bele, hol halkult, hol erősödött. Te, ti, hol voltál, amikor én, nem tettél ellene, nincs helyed, nem is lesz, a paradicsom sosem létezett, ne tagadd, egyél inkább almàt.
Uramistenem - suttogta el néhányszor és imádkozni kezdett. Addig jutott, hogy jöjjön el a te országod, aztán felpattant és kirohant a kupéból a folyosóra. Körbenézett, a kocsi kihalt volt. A legtávolabbi fülkében egy öregember tátott szájjal aludt, a kezében tartott, eldőlt dobozból lassan csöpögött a padlóra a maradék sör. Feléje kiáltott néhány szót, majd még hangosabban megismételte őket. Az öreg nem mozdult, úgy tűnt, órák óta alszik.
Összerezzent. Levegő érte a nyakát, forró, párás lehellet. Nem mert hátranézni. Várt egy pillanatig, majd lassan, nagyon lassan elfordította a fejét. Senkit sem látott. Visszament a helyére. Ahogy leült, a fülke ajtaja kinyílt és egy nő lépett be.
Leülhetek? - kérdezte.
Hogyne - felelte a pokolba kívánva őt. A nő elhelyezkedett, az ülés nyikkant alatta, a combjai szétterültek. Nem volt fiatal, öreg sem. Épp olyan volt az arca, hogy az életének eddig eltelt bizonytalan ideje nyomott nem hagyott rajta, de vonásait összekuszálta, mozgását meglassította és hangját alig észrevehetően reszelőssé tette.
-Dohányzik? - kérdezte. - Mert én igen - mondta és a táskájában kotorászott.
-Nem, de gyújtson rá, ha akar, engem nem zavar - válaszolt neki. Hirtelen eszébe villant, hogy talán nem is baj, hogy nincs egyedül. Talán jó is, hogy van egy harcostársa, aki a sziszegő férget megfojtja, ha arra kerül sor. Pillanatnyi nyugalmában belesüppedt a kényelmetlen ülésbe és felsóhajtott. Talán nem is akkora a baj - gondolta - csak a vonat zajong és én nem ismerem a hangját, mert sosem utazom vele.
A nő közben meggyújtotta a cigarettát és a füst gomolyogni kezdett a kupéban. Belenézett a felhőbe, tanakodott, majd azt suttogta : ez lesz a magyarázat - és akkor újra meghallotta a hangot, olyan tisztán és erősen, ahogy addig még egyszer sem. Kiűzettél - süvöltött a láthatatlan száj. Odaleszel, nem menekülsz - préselődött a hang egyszerre a sarokból, és a csomagtartóról, kintről és a padló alól. Felpattant és rákiáltott a nőre, aki mozdulatlanul ült és könyvébe meredt.
-Hallotta? Hallotta? Maga is hallotta?
A nő feltekintett, de nem felelt. A szeme összehúzódott és vizslató tekintetét végigjáratta rajta. Látszott, hogy furcsállja a kérdést, beleszimatolt a levegőbe, majd belenézett a szemébe.
-Feleljen már! - sürgette a választ.
-Nem hallottam semmit -és megcsóválta a fejét. -Semmi olyat nem hallottam, amitől ugrálni kéne. Maga nem részeg, azt látom. Beszedett valamit?
-Mit képzel. Nyugdíjas mentős vagyok - ült vissza a helyére, mert hirtelen olyan gyönge lett a lába, hogy azt hitte, elesik. Nyelt egyet, kínosan, nagyot.
-Valami baja van? Nem érzi jól magát? - kérdezte a nő megenyhülve.
-Nem, nincs baj - felelt és behunyta a szemét. Elszenderedett, előtte még megkérdezte, hogy szomszédja meddig utazik. Az készségesen felelt, kiderült, hogy néhány megállóval őutána száll le. Ettől megkönnyebbült. Pallost gondolt az asszony kezébe - észrevette rajta a gyűrűt az előbb -, hátára tépett szárnyakat és képzeletben a fejéhez állította őt. Elmosolyodott, majd elaludt.
Az asszony figyelte őt, a rángó száját, ide-oda mozó, a szemhéján átrajzolódó szemgyolyóját. Ő közben az álom akaratlanságában egyre mélyebbre és mélyebbre nyomult önmagában. Asszonyt látott, gyűrűvel, konyhában, pergő nyelvvel, bosszús arccal. Az asszony előbb elhomályosodott, majd kifényesedett, hét fejet növesztett, száz kart, kékre vált, lángot fújt, majd eltűnt. Utána házat látott, udvart, pincét garázst, műhelyt. Ahogy haladt a ház folyosóin, úgy erősödött meg benne a bizonyosság, hogy ez az ő régi otthona, kifestve, átrajzolva, újra benépesítve. Az emeletről dobogás szűrődött le, kiáltozás, nevetés. Megindult a lépcsőn felfelé, és benyitott a szobába. Minden más volt, de az ablak az azóta már kiterebélyesedett cseresznyefára nézett, előtte feszült a villanyvezeték és mindez olyan furcsán és émelyítően otthonos volt, hogy oldalrarántott fejjel hirtelen hányni kezdett.
Az asszony a görcsös köhögésre emelte fel a fejét. Mégsincs jól ez az ember - gondolta, de látta, hogy lassan újra elcsillapodik, így nem ébresztette fel.
Ő közben megtörölte a száját és körbenézett a szobában. Egy gyereket látott, görnyedten, háttal ült neki és nem moccant. A lábát furcsán, kicsavarodva tartotta, közben a bokáját markolta, alatta alvadt tócsában pár csepp vér sötétlett. Mellette állt a hétfejű asszony, kezében vonalzó, előtte tábla,hangja rikácsolva szakadt ki belőle:
-Mennyi? Mi? Most magyaráztam el! Nem lehetsz ilyen ostoba! - üvöltött. Majd lecsillapodva odalökött még annyit: - Te kis hülye, azt se tudod, mit beszélek. Minek kínlodok veled, nem tudom - és elfordult.
A vonat ugrott, ő egy percre felébredt, de fel nem eszmélt. Pillanatokon belül újra elaludt. Most magát látta, gyerekként, kék nadrágban és fehér ingben. Tudta, hogy vasárnap van, május, orrában érezte az orgona erős nyárelőilatát. Az iménti álomban látott kölyök - a testvére - mellette játszott. Már öszesározta az ünneplőjét. Ahogy ránézett, a harag hullámokban borította el a testét. Kis hülye - sziszegte - mindig miattad, mindig miattad kapok. Ha te nyúzod a kutyát, anyám engem pofoz meg, ha téged megharap a kutya, mindkettőnket. Lehet is rád vigyázni. Minek is rád vigyázni? Ilyen hülye leszel míg élsz, megmondta a doktor. Nem vagy való tehernek erre a világra. Elfordult és egy fűszálat kezdett rágni.
Váltott a kép. Nyár volt, meleg, por és aszály. A hátsó kút felé tartott, kezében korsót lóbált, papucsa csattogott a kiszáradt, agyagos földön. Testvére a nyomában loholt és dünnyögött. Szomjas vagyok, szomjas vagyok - énekelte halkan, majd utolérte őt és a karját kezdte rángatni. Szomjas vagyok, szomjas vagyok - ismételgette kérlelhetetlenül.
-Nyughass - vetette oda neki, és kitépte kezéből a karját - Mindjárt kapsz vizet, addig maradj veszteg.
Odaértek a kúthoz. Innen nem látszott a házuk, a szomszéd nagy eperfája takarta el, a gyenge szélben himbálóztak rajta a kövér, fényes fekete eprek. Körbenézett, sehol senki. A fához ugrott és mászni kezdett a sima, fényes törzsön. A kölyök dünyögött mögötte, ugyanazt mondogatta, mint a kút felé jövet.
-Igyál vagy csinálj amit akarsz - kiáltott le neki.
-Szedj nekem is Karcsi - kérlelte a kicsi. Lesandított rá, belenézett a szemébe, végigjáratta tekintetét a maszatos arcon, a taknyos orron, a piszkosszőke hajon. Kár, hogy hülye - bökte ki félhangosan. Újra az eprek felé fordult.
-Szedek. De addig maradj nyugton - szólt le neki.
Gondosan válogatott, egy szemet sem evett, így gyorsan haladt, félig már megtelt a korsó. Sietni akart a szomszéd és az öccse miatt is. Hogy hamar végezzen, feljebb mászott, oda, ahol a fürtökben lógtak az eprek. Már felért, amikor kiáltást hallot.
- Nédd! Nédd! Veszek vizet én, egyedül! - gajdolt az öccse.
Hátrafordult, fél kézzel elengedte az ágat. Egészen kicsavarta a törzsét, hogy lássa mit csinál a gyerek. Kereste a szemével a fa alatt, de nem látta. Elnézett a kút felé -és akkor megpillantotta. A káván guggolt és a vödröt húzta felfelé, közben diadalmasan vigyorgott. A vödör szinte fent volt már.
-Húzom a vizet, látod! Látod? Szomjas voltam, szomjas, nagyon szomjas - és közben csak egyre mosolygott.
A vödör nehéz volt, a kút mély, az öccse - tudta - ügyetlen és kicsi.
Amilyen hangosan csak bírt, ráordított:
-Engedd el azonnal! Szállj le onnan, mert lemegyek és olyat kapsz, amit anyától se szoktál!
A kölyök megrettent, a száját eltátotta, bömbölésbe fordult az arca és ijedtében kiengedte a kezéből a kötelet. A vödör zuhanni kezdett, a kötelet rántotta magával, hogy az úgy sikamlott le a sötétbe, mint egy kígyó. Eszébe jutott a tudás fája, az ijedelem, a büntetés és a titok, ÁdámÉva kiűzetése a paradicsomból, és akkor meglátta az öccse lábát, a körétekeredett kötéllel. Felordított, elengedte a fát, zuhanni kezdett, tudta és már látta is a gyereket megrángani, hallotta a sikolyát, hosszan és mélyről, mintha a föld gyomrából jönne. A távolban vonatfütty hangzott fel, hangját a szél egybemosta a kiáltással. Aztán nem hallott semmit.

Felriadt, de nem nyitotta ki a szemét. Arra gondolt, hogy nem mondott soha, senkinek, semmit. Nem beszélt az eperről, a kígyóról, a fáról sem. Hallgatott.
És akkor meghallotta, hogy belőle szól a sziszegés, a melléből tör fel, zubogva árad, mint a gátat törő folyam.

A nő a kupéban felsikoltott és segítségért kiáltott. Kiugrott az ajtón, teljes súlyával nekifeszült, hogy az önkívületben lévő férfit visszatartsa. A kalauz léptei döngtek a folyosón. Az ajtó nyögött.

A következő állomáson mentőautó állt, oldalán végigcsorgott az eső. A hordágyat már kiemelték, a szíjakat, a tűt előkészítették.
-Azt mondták kolléga - szólt oda az egyik a másikhoz.

 

süti beállítások módosítása