Most őrültem meg - gondolta. Körbenézett a kocsiban. A mocskos lila üléshuzatok és a hússzínű falak mozogni kezdtek. Perisztaltikus, féreg - jutott eszébe. Egy óriás állat gyomrában érezte magát. Megemésztődöm, felemésztenek. Felemésztem magam - susogta. A szomszédos vágányra vonat futott be, a kerekek fémes sikkantása kizökkentette gondolataiból. Kinézett az ablakon. Most nem hallotta a sziszegést. Mi volt ez? - kérdezte. A szeme forgott és szédülni kezdett. Ez egy kígyó gyomra. Miért ne, Jónásnak bálna jutott, velem a Teremtő kevésbé volt kegyes, én egy rohadt féreg gyomrában fogok felszívódni - gondolta, és újra kinézett az ablakon.
A vonat csak állt, időnként szerelvények jártak be az állomásra, mozdonyok suhantak el, terhük nélkül groteszk, súlyuk miatt valószínűtlenül könnyű és fürge mozgàssal. A teherkocsikon szén fénylett, harminchatig számolta őket, majd megunta. Ha normális dolgokat csinálok, elmúlik - nyugtatta magát. Időnként fülelt a sziszegésre, de semmit sem hallott. Képzelődtem.Csak a fáradtság tehet róla - hazudta magának. Pedig nem volt álmos, éjjel jól aludt, reggel kávéval, zuhanyra ébredt. Tökéletesen éber volt már akkor is, a tus alatt hosszan folyatta a tarkójára a hűvös vizet és mélyen belélegezte a szappan illatát. Az illatra most is emlékezett, és míg ez jàrt a fejében, elővette a termoszban mgaával hozott teát. Belekortyolt és remegő kezére nézett. A tea kilöttyent, a vonat zökkent, a feje lehanyatlott és a szeme könnyes lett az iszonyattól.
Uramisten, megőrültem, hangokat hallok és képzelődöm. Sziszeg valaki és nem tudom kideríteni, ki az. Pedig itt van, itt van mellettem - sorjáztak gondolatai.
Fülelt. Semmi. Rosszak az idegeim - sóhajtott és közben tudta, hogy az idegeinek semmi baja. Harminc éve élt állandó nyomás alatt, harminc év alatt rengeteg életet mentett meg, kényszerült azonnal dönteni, és az idegei sosem jeleztek, a keze sosem remegett és mindig tudta, mi az amivel szemben állt. Most tanácstalan volt, úgy tördelte a kezét mint a gyermekek.
A vonat lassan nekiindult, kiért az állomásról, lassan zöldbe forduló mezők között futott. Az egyik facsoportból egy nyúl vágódott ki, keresztülinalt a réten és eltűnt. Szemével követte a mozgását, egy pillanatra elfelejtette az előbb történteket.
És akkor újra meghallotta a sziszegèst. Most nem maradt abba, szavak foszlányai keveredtek bele, hol halkult, hol erősödött. Te, ti, hol voltál, amikor én, nem tettél ellene, nincs helyed, nem is lesz, a paradicsom sosem létezett, ne tagadd, egyél inkább almàt.
Uramistenem - suttogta el néhányszor és imádkozni kezdett. Addig jutott, hogy jöjjön el a te országod, aztán felpattant és kirohant a kupéból a folyosóra. Körbenézett, a kocsi kihalt volt. A legtávolabbi fülkében egy öregember tátott szájjal aludt, a kezében tartott, eldőlt dobozból lassan csöpögött a padlóra a maradék sör. Feléje kiáltott néhány szót, majd még hangosabban megismételte őket. Az öreg nem mozdult, úgy tűnt, órák óta alszik.
Összerezzent. Levegő érte a nyakát, forró, párás lehellet. Nem mert hátranézni. Várt egy pillanatig, majd lassan, nagyon lassan elfordította a fejét. Senkit sem látott. Visszament a helyére. Ahogy leült, a fülke ajtaja kinyílt és egy nő lépett be.
Leülhetek? - kérdezte.
Hogyne - felelte a pokolba kívánva őt. A nő elhelyezkedett, az ülés nyikkant alatta, a combjai szétterültek. Nem volt fiatal, öreg sem. Épp olyan volt az arca, hogy az életének eddig eltelt bizonytalan ideje nyomott nem hagyott rajta, de vonásait összekuszálta, mozgását meglassította és hangját alig észrevehetően reszelőssé tette.
-Dohányzik? - kérdezte. - Mert én igen - mondta és a táskájában kotorászott.
-Nem, de gyújtson rá, ha akar, engem nem zavar - válaszolt neki. Hirtelen eszébe villant, hogy talán nem is baj, hogy nincs egyedül. Talán jó is, hogy van egy harcostársa, aki a sziszegő férget megfojtja, ha arra kerül sor. Pillanatnyi nyugalmában belesüppedt a kényelmetlen ülésbe és felsóhajtott. Talán nem is akkora a baj - gondolta - csak a vonat zajong és én nem ismerem a hangját, mert sosem utazom vele.
A nő közben meggyújtotta a cigarettát és a füst gomolyogni kezdett a kupéban. Belenézett a felhőbe, tanakodott, majd azt suttogta : ez lesz a magyarázat - és akkor újra meghallotta a hangot, olyan tisztán és erősen, ahogy addig még egyszer sem. Kiűzettél - süvöltött a láthatatlan száj. Odaleszel, nem menekülsz - préselődött a hang egyszerre a sarokból, és a csomagtartóról, kintről és a padló alól. Felpattant és rákiáltott a nőre, aki mozdulatlanul ült és könyvébe meredt.
-Hallotta? Hallotta? Maga is hallotta?
A nő feltekintett, de nem felelt. A szeme összehúzódott és vizslató tekintetét végigjáratta rajta. Látszott, hogy furcsállja a kérdést, beleszimatolt a levegőbe, majd belenézett a szemébe.
-Feleljen már! - sürgette a választ.
-Nem hallottam semmit -és megcsóválta a fejét. -Semmi olyat nem hallottam, amitől ugrálni kéne. Maga nem részeg, azt látom. Beszedett valamit?
-Mit képzel. Nyugdíjas mentős vagyok - ült vissza a helyére, mert hirtelen olyan gyönge lett a lába, hogy azt hitte, elesik. Nyelt egyet, kínosan, nagyot.
-Valami baja van? Nem érzi jól magát? - kérdezte a nő megenyhülve.
-Nem, nincs baj - felelt és behunyta a szemét. Elszenderedett, előtte még megkérdezte, hogy szomszédja meddig utazik. Az készségesen felelt, kiderült, hogy néhány megállóval őutána száll le. Ettől megkönnyebbült. Pallost gondolt az asszony kezébe - észrevette rajta a gyűrűt az előbb -, hátára tépett szárnyakat és képzeletben a fejéhez állította őt. Elmosolyodott, majd elaludt.
Az asszony figyelte őt, a rángó száját, ide-oda mozó, a szemhéján átrajzolódó szemgyolyóját. Ő közben az álom akaratlanságában egyre mélyebbre és mélyebbre nyomult önmagában. Asszonyt látott, gyűrűvel, konyhában, pergő nyelvvel, bosszús arccal. Az asszony előbb elhomályosodott, majd kifényesedett, hét fejet növesztett, száz kart, kékre vált, lángot fújt, majd eltűnt. Utána házat látott, udvart, pincét garázst, műhelyt. Ahogy haladt a ház folyosóin, úgy erősödött meg benne a bizonyosság, hogy ez az ő régi otthona, kifestve, átrajzolva, újra benépesítve. Az emeletről dobogás szűrődött le, kiáltozás, nevetés. Megindult a lépcsőn felfelé, és benyitott a szobába. Minden más volt, de az ablak az azóta már kiterebélyesedett cseresznyefára nézett, előtte feszült a villanyvezeték és mindez olyan furcsán és émelyítően otthonos volt, hogy oldalrarántott fejjel hirtelen hányni kezdett.
Az asszony a görcsös köhögésre emelte fel a fejét. Mégsincs jól ez az ember - gondolta, de látta, hogy lassan újra elcsillapodik, így nem ébresztette fel.
Ő közben megtörölte a száját és körbenézett a szobában. Egy gyereket látott, görnyedten, háttal ült neki és nem moccant. A lábát furcsán, kicsavarodva tartotta, közben a bokáját markolta, alatta alvadt tócsában pár csepp vér sötétlett. Mellette állt a hétfejű asszony, kezében vonalzó, előtte tábla,hangja rikácsolva szakadt ki belőle:
-Mennyi? Mi? Most magyaráztam el! Nem lehetsz ilyen ostoba! - üvöltött. Majd lecsillapodva odalökött még annyit: - Te kis hülye, azt se tudod, mit beszélek. Minek kínlodok veled, nem tudom - és elfordult.
A vonat ugrott, ő egy percre felébredt, de fel nem eszmélt. Pillanatokon belül újra elaludt. Most magát látta, gyerekként, kék nadrágban és fehér ingben. Tudta, hogy vasárnap van, május, orrában érezte az orgona erős nyárelőilatát. Az iménti álomban látott kölyök - a testvére - mellette játszott. Már öszesározta az ünneplőjét. Ahogy ránézett, a harag hullámokban borította el a testét. Kis hülye - sziszegte - mindig miattad, mindig miattad kapok. Ha te nyúzod a kutyát, anyám engem pofoz meg, ha téged megharap a kutya, mindkettőnket. Lehet is rád vigyázni. Minek is rád vigyázni? Ilyen hülye leszel míg élsz, megmondta a doktor. Nem vagy való tehernek erre a világra. Elfordult és egy fűszálat kezdett rágni.
Váltott a kép. Nyár volt, meleg, por és aszály. A hátsó kút felé tartott, kezében korsót lóbált, papucsa csattogott a kiszáradt, agyagos földön. Testvére a nyomában loholt és dünnyögött. Szomjas vagyok, szomjas vagyok - énekelte halkan, majd utolérte őt és a karját kezdte rángatni. Szomjas vagyok, szomjas vagyok - ismételgette kérlelhetetlenül.
-Nyughass - vetette oda neki, és kitépte kezéből a karját - Mindjárt kapsz vizet, addig maradj veszteg.
Odaértek a kúthoz. Innen nem látszott a házuk, a szomszéd nagy eperfája takarta el, a gyenge szélben himbálóztak rajta a kövér, fényes fekete eprek. Körbenézett, sehol senki. A fához ugrott és mászni kezdett a sima, fényes törzsön. A kölyök dünyögött mögötte, ugyanazt mondogatta, mint a kút felé jövet.
-Igyál vagy csinálj amit akarsz - kiáltott le neki.
-Szedj nekem is Karcsi - kérlelte a kicsi. Lesandított rá, belenézett a szemébe, végigjáratta tekintetét a maszatos arcon, a taknyos orron, a piszkosszőke hajon. Kár, hogy hülye - bökte ki félhangosan. Újra az eprek felé fordult.
-Szedek. De addig maradj nyugton - szólt le neki.
Gondosan válogatott, egy szemet sem evett, így gyorsan haladt, félig már megtelt a korsó. Sietni akart a szomszéd és az öccse miatt is. Hogy hamar végezzen, feljebb mászott, oda, ahol a fürtökben lógtak az eprek. Már felért, amikor kiáltást hallot.
- Nédd! Nédd! Veszek vizet én, egyedül! - gajdolt az öccse.
Hátrafordult, fél kézzel elengedte az ágat. Egészen kicsavarta a törzsét, hogy lássa mit csinál a gyerek. Kereste a szemével a fa alatt, de nem látta. Elnézett a kút felé -és akkor megpillantotta. A káván guggolt és a vödröt húzta felfelé, közben diadalmasan vigyorgott. A vödör szinte fent volt már.
-Húzom a vizet, látod! Látod? Szomjas voltam, szomjas, nagyon szomjas - és közben csak egyre mosolygott.
A vödör nehéz volt, a kút mély, az öccse - tudta - ügyetlen és kicsi.
Amilyen hangosan csak bírt, ráordított:
-Engedd el azonnal! Szállj le onnan, mert lemegyek és olyat kapsz, amit anyától se szoktál!
A kölyök megrettent, a száját eltátotta, bömbölésbe fordult az arca és ijedtében kiengedte a kezéből a kötelet. A vödör zuhanni kezdett, a kötelet rántotta magával, hogy az úgy sikamlott le a sötétbe, mint egy kígyó. Eszébe jutott a tudás fája, az ijedelem, a büntetés és a titok, ÁdámÉva kiűzetése a paradicsomból, és akkor meglátta az öccse lábát, a körétekeredett kötéllel. Felordított, elengedte a fát, zuhanni kezdett, tudta és már látta is a gyereket megrángani, hallotta a sikolyát, hosszan és mélyről, mintha a föld gyomrából jönne. A távolban vonatfütty hangzott fel, hangját a szél egybemosta a kiáltással. Aztán nem hallott semmit.

Felriadt, de nem nyitotta ki a szemét. Arra gondolt, hogy nem mondott soha, senkinek, semmit. Nem beszélt az eperről, a kígyóról, a fáról sem. Hallgatott.
És akkor meghallotta, hogy belőle szól a sziszegés, a melléből tör fel, zubogva árad, mint a gátat törő folyam.

A nő a kupéban felsikoltott és segítségért kiáltott. Kiugrott az ajtón, teljes súlyával nekifeszült, hogy az önkívületben lévő férfit visszatartsa. A kalauz léptei döngtek a folyosón. Az ajtó nyögött.

A következő állomáson mentőautó állt, oldalán végigcsorgott az eső. A hordágyat már kiemelték, a szíjakat, a tűt előkészítették.
-Azt mondták kolléga - szólt oda az egyik a másikhoz.