Vannak azok a képződmények ebben a világban, amiktől azonnal atomjaidra hullasz szét. Ügyesen megmetszett arcod, mester igazította frizurád, gondosan ápolt kezeid vonalai összecsomósodnak, a tekintetedet homályos foltok takarják, pupillád egészen naggyá és izgatottá tágul, az öröm elillan a lelked egy kis résén, és te ott maradsz roncsaidban, egyedül.

Sok ilyen dolog van, és én sokat tapasztaltam közülük. Mindet túl lehet élni, azt hiszem. A kudarc meg is erősíthet, a szerelem elmúlhat, vagy viszonzásra találhat, a szerek kiürülnek, a gyász elködlik az évek alatt. De amikor a legmélyebben fekszel a sárban, nem segít senki és semmi. Akkor soha nem látod, hogy mikor lesz vége a belsődet teljesen kitöltő, szaggató ürességnek. Amikor keresed, hogy mitől lehetnél jobban, de semmi, istenem, semmi sem használ. Minden elveszti az ízét, a formáját, az illatát. A nevetésed megfakul, a vállad meggörnyed, a szád íze meghatározhatatlanul kellemetlen, a cigaretta émelyít, a füst büdös, a hajad élettelen, az ujjad lusta, idegeid remegnek. Ülsz egyedül a kád fenekén, föléd tornyosulnak a hófehér, hideg falak, fejed tetejéről arcodba, onnan melleid közé, majd az ágyékodba csorog a forró víz, és onnan elfolyik, el messze, valahová. Gőz száll fel a bőrödről, miközben életet próbálsz dörzsölni magadba, belenézel a tükörbe. A te arcod tekint vissza rád, szemeid állása kusza, bőröd foltos és vörös, minden apró hibád nagy és szembetűnő. Néhány nappal ezelőtt érzed boldogságod lehetetlenség.

Akkor a legnehezebb, ha módszeresen tetted tönkre magad. Ha a lelked magától is fájt, és nem te gázoltál bele. Akkor pusztulsz el, ha a vágyakozás is megjelenik. Akkor nem bírhatod ki. Ha vársz valamit, egy üzenetet, egy hívást, egy estét, és méghozzá hazudsz is magadnak, akkor nem menekülsz. Egyetlen estére elfelejted ugyan a vágyakozást, de aztán, félig tiszta fejjel újra rádtör, szívettépő tehetetlenséggel párosul, undort ébreszt benned magad iránt, és iránta, és elmondhatatlanul elesetté tesz. Fáj beszélni, fáj hallgatni. A létezés maga az egyetlen bizonyosság, amelybe kapaszkodsz, és türelmetlenül várod, hogy a koponyád falai között újból meginduljon a gépezet, magától termeljen örömöt, felszabadultságot, vagy csak érzést. Bármit, ne ezt a szédítő ürességet.

Fénylő fekete foltok úsznak el a szemeid előtt, miközben bámulod a lapokat. Beleképzeled magad idegrendszered hálójába, és érzed, hogy megszakítottad valahol a tökéletes rendszert, de mégsem gyűlölöd magad érte. Ha nem tetted volna, élményt mulasztottál volna el. Csak egy dolog miatt élezed a tőrt, hogy a hasad felé szúrj vele: bánod azt, hogy nem ismerted fel, mennyire nem jókor teszed, amit tettél. Aznap úgy érezted, hogy a biztonságod, a gyönyörű együtt töltött éveket ünnepled, mámoros voltál és lélegzetelállítóan szép, de valójában vidám halotti tort ültél a szerelmetek forró emlékén. És te közben másra vágytál, mint ahogyan másra vágysz most is, napok múltán. Ahogy végigborzongat a hideg, és elővesz a hányinger, ahogy ujjbegyeid végigcsúsznak a billentyűkön, rád szakad a rettenetes érzés, hogy fordulóponthoz érkeztél. Újra. Égő szemekkel gondolsz arra, hogy talán tényleg csak egy álom lesz az egész, és végignézed mások álmát, és akkor hirtelen megérted majd, és elfelejted a tiédet. Csak ne kívánnál ilyen átkozottul hódítani, bár lenne önzetlenebb álmod, akkor talán sikerülhetne is. Isten megsegítene. Csak lennél valaki más.

Én ezt befejezem.

Annyi feszültség kavarog bennem, hogy képtelen vagyok szavakat találni arra, hogy kifejezzem, mennyire halott már az a magatehetetlen kapcsolat, amit mi szerelemnek nevezünk. Élünk egymás mellett boldogtalanul, azzal hitegetve egymást, hogy ennél kielégítőbb nem lehet, miközben legbelül, nagyon-nagyon mélyen, a gyomrunk hátában mindketten pontosan érezzük, hogy bomlik szét minden, ami valaha összekötött bennünket. Volt idő, amikor ez volt minden, ami szent, amikor valóban őszinte és tiszta volt a szerelmünk, amikor egymás gondolataiban születtünk meg nap mint nap, újra és újra.

Akkor még nem gyűlöltelek. Akkor még – Istenem – nem untattál ennyire. Akkor még érdekes volt az is, hová pillantasz éppen, hogyan kötöd be a cipőfűződet, mi a véleményed a teremtésről, melyik illattól leszel azonnal rosszul, mit szeretsz az erdőben. Akkor még többet láttam benned, mint amennyi valójában vagy, de most már a bőröm alatt is érzem, hogy nem vagy senki. Ember vagy, nem is a legjobbik fajtából, és én boldogtalan csak hittem abban, hogy nekem te vagy a különleges, de azzá tenni Téged (és Te azzá változni) már nem tudtál. Émelygés fog el arra a gondolatra, hogy itt fekszel mellettem, meggyűlik a számban a nyál, ahogy rád nézek.

Sajnálom. Fejezzük ezt be. 10 év hosszú idő. Ne tegyünk tönkre ugyanennyit.