Én ezt befejezem.

Annyi feszültség kavarog bennem, hogy képtelen vagyok szavakat találni arra, hogy kifejezzem, mennyire halott már az a magatehetetlen kapcsolat, amit mi szerelemnek nevezünk. Élünk egymás mellett boldogtalanul, azzal hitegetve egymást, hogy ennél kielégítőbb nem lehet, miközben legbelül, nagyon-nagyon mélyen, a gyomrunk hátában mindketten pontosan érezzük, hogy bomlik szét minden, ami valaha összekötött bennünket. Volt idő, amikor ez volt minden, ami szent, amikor valóban őszinte és tiszta volt a szerelmünk, amikor egymás gondolataiban születtünk meg nap mint nap, újra és újra.

Akkor még nem gyűlöltelek. Akkor még – Istenem – nem untattál ennyire. Akkor még érdekes volt az is, hová pillantasz éppen, hogyan kötöd be a cipőfűződet, mi a véleményed a teremtésről, melyik illattól leszel azonnal rosszul, mit szeretsz az erdőben. Akkor még többet láttam benned, mint amennyi valójában vagy, de most már a bőröm alatt is érzem, hogy nem vagy senki. Ember vagy, nem is a legjobbik fajtából, és én boldogtalan csak hittem abban, hogy nekem te vagy a különleges, de azzá tenni Téged (és Te azzá változni) már nem tudtál. Émelygés fog el arra a gondolatra, hogy itt fekszel mellettem, meggyűlik a számban a nyál, ahogy rád nézek.

Sajnálom. Fejezzük ezt be. 10 év hosszú idő. Ne tegyünk tönkre ugyanennyit.