Menjen már mindenki a faszomba, de komolyan. Tűkön ülve várok egy rohadt e-mailre, vagy egy hívásra, de semmi. Rohadt nagy semmi. Most komolyan, ennyire nem lehetek szar. Nem megyek bele a részletekbe, de szerintem állati jó, és hazugságot csak nyomokban tartalmazó önéletrajzot raktam össze, tényleg úgy éreztem hogy a sok közül egy állás legalábbis tényleg nekem lett meghirdetve, még egy csodálatosan szép ajánlólevelet is írtak nekem (elolvadtam, na), és mégis -eltelt egy hét és semmi. Lehet én vagyok a balfasz, de ennél képzettebb ennyi idősen komolyan nem is lehetek, ha ennél jobb eredménnyel diplomáztam volna, akkor a még megengedhető szintű, és a barátaim számára is elviselhető mértékű stréberségem átkerült volna a vállalhatatlan kategóriába. Színötös diploma mégiscsak túlzás, nem? Vagyonokat költöttem egy fotóra, ami tényleg visszaadja a személyiségem, hetekig állítottam össze a pályázatot, és most mégis csak ott tartok, hogy a laptopomba üvöltöm bele munkaidőben a kétségbeesésemet, hogy nem kellek senkinek.

Na persze ez is olyan hülyeség, várni hogy az első pillanatban a számba repüljön a sült galamb, de ez az idegőrlő e-mail nézegetés nem hozza ki belőlem a legjobbat. Olyan ügyesen sikerült eddig elkerülnöm az idegeskedést, az önostorozást, az aggódást, az egy évvel ezelőtti szintemhez képest egy nyugodt, ujjáról a bőrt alig-alig tépkedő, aludni képes, stabil 72-es pulzussal létező pályakezdővé váltam, aki bízik a sorsban, vagy istenben, de mindenesetre nem a jövőn pörög egyfolytában feleslegesen, hanem próbál a jelenben megmaradni. Ehhez képest most kezdek szép lassan visszacsúszni abba a vállalhatatlan állapotba, amiből kimásznom hónapokig tartott.

Most hívtak, hogy mehetek interjúra. Fuckyeah. Pofon kettő magamnak.