Annyira fáradt vagyok. Tulajdonképpen fogalmam sincs miért ülök itt a laptop előtt ebben a fülledt, de egyszerre álltai hideg irodában. Próbálok úgy tenni mintha dolgoznék, holott szerintem még az utcáról is látszik, hogy nem csinálok semmit. Nem aludtam jól az éjjel, későn is feküdtem le, úgyhogy most majdnem leragad a szemem, mély és sötét árkok húzódnak meg alatta, az agyam pedig ködösebb a novemberi időjárásnál.
Én nem is tudom mikor öregedtem meg ennyire. Már nem bírom az éjszakázást, ha nem alszok eleget, másnap úgy ébredek, mint akit viperával vertek agyon. Érzem ahogy égnek a szemeim, és tudom, hogy darabossá válik az arcom is, megkeményednek a vonásaim, elhegyesedik az orrom, összeszűkül a szemem. Nem forog a nyelvem a számban, képtelen vagyok hangsúlyozni, értelmes gondolatok híján leginkább meg sem szólalok.
Ja de. Veszekszek. Gyűlölöm az embereket, hogy mindig engem akarnak, meg Téged, és nem érik be annyival, amennyi jár nekik belőlünk. Gyűlölöm hogy mindig csak töbet és többet kell dolgozni, hogy legyen csak éppen hogy valamink. Gyűlölöm, hogy sosincs elég időnk arra, amire szeretnénk, de ha mégis van, képtelen vagyunk valóban arra fordítani. Mégis hol rontjuk el? És gyűlölöm, hogy gyűlölöm.
Annyira szeretnék egyszerűen csak lefeküdni, belefúrni a fejem a párnába, magamra rángatni a takarónkat, átfordulni a hasamra, felhúzni a jobb lábam. Álmodni sem akarok, csak behunyni a szemem, venni egy mély levegőt, aztán belebukni az öntudatlanságba. Esetleg ott lehetnél Te is velem együtt a takaró alatt, rásimíthatnád a lábad szárát az enyémre, és belenyomhatnád az arcodat a lapockám melletti izomba. Biztos rámszuszognál, és azt utálom, de attól még ott lehetnél. Te is fáradt vagy, mint mostanában újra mindig.
Én nem is értem hogy van ez. Régen hogy volt? Minden nap ebben a félálomszerű nyűglődésben telt? Vagy akkoriban meg sem éreztük az ilyesmit? Rémlik, hogy naponta néha nyolc kávét is megittam, de akkoriban ennél természetesebbnek nem is tűnt semmi. Pörögni kell, mert pörögni jó, pörögni amúgy is muszáj, szóval nem aludtunk, csak vedeltük a koffeint, és volt türelmünk egymáshoz is. Mostanában ha fáradt vagyok, nincs türelmem. Szűkölve várom a munkaidő végét, próbálom megértetni magammal, hogy a sokadik kávének tényleg semmi értelme, meggyőzöm magam, hogy a rágyújtástól csak öt percig lesz jobb, és az is csak azért, mert amíg elszívom az erkélyen, úgy átjár a hideg, hogy még reszketek egy darabig az asztalnál, aztán meg hányingerem lesz a füsttől, és hirtelen még az élettől is elmegy a kedvem. Szóval ilyenkor csak túlélni próbálok, aztán mikor végre kilépek az ajtón, már úgy érzem hogy összeroskadok. A trolira úgy vonszolom fel magam, leülök, bedugom a fülest, bekapcsolom a zenét, az ablak felé fordulok és bámulok ki, miközben nem is látok semmit. Ha nincs elég lelkierőm, általában ilyenkor jön az önostorozás: mindig találok indokot arra, hogy most épp miért vagyok én a fasz, a link, a senki, a lusta, a béna, a szerencsétlen.
Azt hiszem ez nem a betegség miatt van. Nem gondolom, hogy fáradtabb, vagy inkább fáradékonyabb lennék az átlagnál, egyszerűen csak olyan vagyok, mint a generációm minden egyes tagja, aki éli az életét, szeretne jutni valamire, vannak barátai, és van élete. Végletesen kiszipolyoz minket az élet, a vágy hogy mindent kipróbálhassunk, megnézhessünk, bejárhassunk, megvalósíthassunk, hogy kivétel nélkül mindnyájan vigyük valamire, miközben boldogok, nyugodtan maradunk, zen üzemmódban lebegve várjuk a meditáción, jógaórán, autogén tréningen, misén vagy a pszichológusnál a megvilágosodást. Utazunk hulla fáradtan, olcsón, szar időpontokban, szar helyekről, bunkó emberek között mocskos járműveken, alárendeljük a fizikumunk és a méltóságunk az élményeknek, állunk a sorban mint a barmok, leroskadunk a koszos ágyra hajnali háromkor, áttöröljük az apartmanban a vécécsészét mielőtt ráülünk, guglizzuk az olcsó, de autentikus, öt csillagos (tripadvisor, nem michelin) büfét, a piacokat, legurulunk egy roskatag vonattal a vízpartra, próbálunk fürdeni a tengerben, de mivel még csak május van, hideg és szar, de a tenger az a tenger, belemegyünk akkor is ha.
Hazamegyünk leégve, mármint leginkább anyagilag leégve értem, mert mindannyian fokozottan védjük a bőrünket a ráktól, meg a lelkünket attól, hogy elrontsuk a minden fillérjével elszámolt nyaralásunk pillanatait azzal, hogy fáj, meg csúnya, meg vörös. Tudod (ki tudja?) kezdek elfáradni attól a képmutatástól, hogy jajj én nem vagyok tipik turista, de megnézek mindent amit a neten érdekesnek tartanak, kiposztolom, hogy engem is érdekesnek tartsanak és végre rám irigykedjenek, ne én másokra, és azt is utálom, hogy jajj én felkészült vagyok, mert megvettem online a jegyet azért, hogy állhassak egy órát az elővételes sorban, és időpontra menjek oda, és ehhez alkalmazkodjak az egész út alatt, mert így nem vagyok birka, aki egy óra harminc percet állt a sorban előre megvett jegy és felelősség nélkül.
Most meg épp magamat is utálom hogy itt nyavalygok, de mit tehetnék, ha egyszer hulla fáradt vagyok, a kolléganőm hisztisebb mint eddig bármikor, még találkoznom kell valakivel aki e-gyál-ta-lán nem érdekel, aztán ha hazamegyek, főzhetek egy vacsit, hogy megvendégeljek még két olyan embert, akik amúgy érdekelnek, de pont ma, pont így, pont most kurvára és egyáltalán nem. Nem.
Bocs.