Vannak azok a képződmények ebben a világban, amiktől azonnal atomjaidra hullasz szét. Ügyesen megmetszett arcod, mester igazította frizurád, gondosan ápolt kezeid vonalai összecsomósodnak, a tekintetedet homályos foltok takarják, pupillád egészen naggyá és izgatottá tágul, az öröm elillan a lelked egy kis résén, és te ott maradsz roncsaidban, egyedül.
Sok ilyen dolog van, és én sokat tapasztaltam közülük. Mindet túl lehet élni, azt hiszem. A kudarc meg is erősíthet, a szerelem elmúlhat, vagy viszonzásra találhat, a szerek kiürülnek, a gyász elködlik az évek alatt. De amikor a legmélyebben fekszel a sárban, nem segít senki és semmi. Akkor soha nem látod, hogy mikor lesz vége a belsődet teljesen kitöltő, szaggató ürességnek. Amikor keresed, hogy mitől lehetnél jobban, de semmi, istenem, semmi sem használ. Minden elveszti az ízét, a formáját, az illatát. A nevetésed megfakul, a vállad meggörnyed, a szád íze meghatározhatatlanul kellemetlen, a cigaretta émelyít, a füst büdös, a hajad élettelen, az ujjad lusta, idegeid remegnek. Ülsz egyedül a kád fenekén, föléd tornyosulnak a hófehér, hideg falak, fejed tetejéről arcodba, onnan melleid közé, majd az ágyékodba csorog a forró víz, és onnan elfolyik, el messze, valahová. Gőz száll fel a bőrödről, miközben életet próbálsz dörzsölni magadba, belenézel a tükörbe. A te arcod tekint vissza rád, szemeid állása kusza, bőröd foltos és vörös, minden apró hibád nagy és szembetűnő. Néhány nappal ezelőtt érzed boldogságod lehetetlenség.
Akkor a legnehezebb, ha módszeresen tetted tönkre magad. Ha a lelked magától is fájt, és nem te gázoltál bele. Akkor pusztulsz el, ha a vágyakozás is megjelenik. Akkor nem bírhatod ki. Ha vársz valamit, egy üzenetet, egy hívást, egy estét, és méghozzá hazudsz is magadnak, akkor nem menekülsz. Egyetlen estére elfelejted ugyan a vágyakozást, de aztán, félig tiszta fejjel újra rádtör, szívettépő tehetetlenséggel párosul, undort ébreszt benned magad iránt, és iránta, és elmondhatatlanul elesetté tesz. Fáj beszélni, fáj hallgatni. A létezés maga az egyetlen bizonyosság, amelybe kapaszkodsz, és türelmetlenül várod, hogy a koponyád falai között újból meginduljon a gépezet, magától termeljen örömöt, felszabadultságot, vagy csak érzést. Bármit, ne ezt a szédítő ürességet.
Fénylő fekete foltok úsznak el a szemeid előtt, miközben bámulod a lapokat. Beleképzeled magad idegrendszered hálójába, és érzed, hogy megszakítottad valahol a tökéletes rendszert, de mégsem gyűlölöd magad érte. Ha nem tetted volna, élményt mulasztottál volna el. Csak egy dolog miatt élezed a tőrt, hogy a hasad felé szúrj vele: bánod azt, hogy nem ismerted fel, mennyire nem jókor teszed, amit tettél. Aznap úgy érezted, hogy a biztonságod, a gyönyörű együtt töltött éveket ünnepled, mámoros voltál és lélegzetelállítóan szép, de valójában vidám halotti tort ültél a szerelmetek forró emlékén. És te közben másra vágytál, mint ahogyan másra vágysz most is, napok múltán. Ahogy végigborzongat a hideg, és elővesz a hányinger, ahogy ujjbegyeid végigcsúsznak a billentyűkön, rád szakad a rettenetes érzés, hogy fordulóponthoz érkeztél. Újra. Égő szemekkel gondolsz arra, hogy talán tényleg csak egy álom lesz az egész, és végignézed mások álmát, és akkor hirtelen megérted majd, és elfelejted a tiédet. Csak ne kívánnál ilyen átkozottul hódítani, bár lenne önzetlenebb álmod, akkor talán sikerülhetne is. Isten megsegítene. Csak lennél valaki más.
